Kisszebenről

A Lőcse közeléből először északra, majd egy elegáns irányváltással délkeletre kanyargó Tarca hosszú utat tesz meg, mielőtt belefolyik a Hernádba. Csodálatosan hangzó nevű települések mellett csörgedezik el, mielőtt elérné Kisszebent; Csendespatak, Krivány, Héthárs, Roskovány, Vörösalma – mindegyikük szépsége méltó a mesébe illő nevekhez.

Mégis, Tarca számos fontos falucskája és városa közül kiemelkedik Kisszeben, Csontváry Kosztka Tivadar szülőhelye, a Keresztelő Szent János-főoltár első otthona, az Üzlet a korzón című Oscar-díjas film forgatási helyszíne.

Kisszeben már a középkori Magyar Királyság gazdasági körforgásában is jelentős szerepet játszott, végül Luxemburgi Zsigmond rendelkezéseinek köszönhetően lett szabad királyi város 1406-ban. A lélegzetelállító oltár eredetileg ide, a Keresztelő Szent János-plébániatemplomba készült, amelyet 1460-ban kezdtek építeni gótikus stílusú tervek alapján.

Ahogy a legtöbb korabeli templomot, ezt sem hagyta érintetlenül a reneszánsz építészet, a létező világot is saját képére formáló törekvése, így a 16. század elején el is indultak az átalakító munkálatok Johannes Brenngyssen mester vezetésével.

Az évszázadok során több viszontagság és jóakaró toldozgatás érte a templomot – az 1800-as évek végén, amikor Budapestre szállították az oltárképeket, maga Schulek Frigyes indítványozta az épület restaurálását.

Kisszeben kedves, 19. századi nyugalmára így emlékezett vissza önéletrajzában Csontváry: „Egyik kezemben krumplicukor, másik kézben pige, avagy gomb volt; a szerint, mit akartam játszani, kiléptem a járdára – utánam sompolygott a pajtások hosszú sora. Ám de mikor egy-egy ablak betörött, avagy a városi lámpa csörömpölt s a pige a kofa hátába ütődött: megvolt a társaság szeppenve – dacára annak, hogy Burkus volt a nevem s a fiúk között mint bíró szerepeltem: mégis a verebek szétrebbentek s az anyai szárnyak alá menekültek – ahonnan azonban rendesen egyenkint a lábszíjra kerültek.

Ilyenkor rendesen találkozott egy kárörvendő banda, ezeket atyánk szeretettel fogadta – a végén azonban a sötét pincébe záratta. Ilyenképen rend volt minálunk, változatosságból néha térdepeltünk: de ha nagy csintalanságba keveredtünk – borsóra kerültünk. A borsóra való térdeplés akkor következett be, ha a bodolaki Lyompával összejöttünk: az idegen szatócsnak macskazenét adtunk, avagy a Babarcsikot esik-esik-kel ingereltük.

Ebből rendesen a piacon olyan kavarodás támadt, hogy a hetivásár is megakadt. Lyompa Babarcsik dühösen utánunk szaladt; a sátrakat feldöntötte, a hajdúkat felkötötte s amikor a kavarodás tetőpontját érte, a Burkus-had a padlásablakból azt nevette. Ez volt szülővárosomnak gyermekkori színelőadása – melyről tanúskodik még ma is a plakátja: a nagy kőből faragott búzamérő – mely a városházán korec néven volt mint színházi rendező.

Itt a korecben ülésezett a Burkusok hada, jobbról-balról pedig a hajdúk mogyorófa pálcája. A mogyorófa pálca volt az egyedüli óvszer abban az időben a cigányok betörésével, a lopás, csalás, Isten-káromlás jóvátevődött huszonöttel.

Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott. A borjú hátulja pedig minden vasárnap a falusi zsidóktól kínálva volt. Baromfi, hízott liba, sertés, fejőstehén egy házban sem hiányzott, gyümölcs, zöldség mindenkinek termett, s a híres barackból még a galíciaiaknak is tellett.

A búza mosva volt, napon szárítva került a városi vízimalomba. A házikenyér minden házban kovászolva, külön kemencében sütve volt; a hordó káposzta a pincében, a krumpli a veremben, a daráló kézimalom, a ruhamángorló az volt minden helyen, cukrászbolt nem volt, de cukrászsütemény nem hiányzott sehol sem. Otthon készült minden a fehérnemű horgolás-hímzés, harisnyakötés, ez napi szórakozása volt nőknek, a cselédek lent és kendert fontak; a gyerekek pedig esténkint, hogy ébren legyenek, lószőrt és tollat fosztottak.

A városban volt takács, kékfestő, pokróc- és gyapjúszövet készítő, kalapos, tímár, asztalos, kötélverő, csizmadia, cipész és szabó, kályhás, gyertyaöntő, mézeskalácsos, mész és téglaégető, és két vízi papírmalom – ebből állott a kisszebeni forgalom. A városban sem cukrászda, sem kávéház, sem borbély, sem bordély, sem szobás vendéglő nem volt. Mindössze két korcsma volt, egy a városházán és egy az eperjesi úton, ahol a fuvarosokat kiszolgálták, mert a polgárság korcsmába nem járt, még a svablyufkának nevezett kénfürdőben sem volt szokásban az ivás és a dohályzás.

Csontvárynak a várazslat, a misztika iránti fogékonysága is a kisszebeni tájnak köszönhető: „A kisgyermekkori élményeimet kiegészíti az óriási nagy üstökös, mely nyáron, 1856 vagy 57-ben a kisszebeni óratorony fölött képződött, de éjfél felé a világító csóvája az égbolton végighúzódott, s fényes csillaga pedig házunk fölött ragyogott. E tünemény álmaimat soha nem látott tájakkal ébrentartotta, a valóságot pedig az éghez irányította. De mert gyermekésszel az égbe hatolni nem tudtam, a természetet tanulmányoztam.”

A városban ittas embert nem lehetett látni, kihágás, lopás nem volt, mert minden háznak volt egy munkaképtelen örege, vagy fiatalja, aki az asztalmaradékkal meg volt elégedve. Az életnek tehát volt kellemes, patriarchalis zamatja, amely már a megszólításban kifejezését találta: amice barátom wie gehtes braviska.”

Kisszeben ma is meghatározó városa Szlovákiának. Bár a szárnyasoltár már Budapesten van, máig számos templom és egy piarista líceum ékesíti Kisszeben utcáit és szellemi életét.

Restaurálás