Művészettörténeti háttér

A Régi Magyar Gyűjtemény késő gótikus kiállításán páratlan múzeumi együttest alkotnak a felső-magyarországi, hajdani Sáros megyei Kisszebenből származó retabulumok. A fallal körülkerített város a Budáról Krakkóba vezető forgalmas kereskedelmi út mentén helyezkedett el.

1406-ban Luxemburgi Zsigmond emelte szabad királyi várossá, az 1500 körüli évekre a közeli Eperjessel, Kassával, Bártfával és Lőcsével tagja lett a környék öt városát tömörítő szövetségnek, a Pentapolisnak.

Kisszebenben 1461-ben nagy tűzvész pusztított, amelyben megsérült a főtéren álló, Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt plébániatemplom is. Erről a predella hátoldalán felirattal emlékeztek meg.

A tűzvészt követően Mátyás király az éves adók elengedésével, több alkalommal segítette a város újjáépítését. Átépítették, bővítették a plébániatemplomot, és az 1500 körüli évtizedekben készült a késő gótikus berendezés jelentős része is.

A szárnyasoltárok között a legjelentősebb a hétköznapi oldalt díszítő képek keretére írt felirattal 1496-ra keltezett főoltár, amely a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb és egyik leggazdagabb díszű szárnyasoltára volt.

Méretben és pompában csupán a valamivel korábbi, az 1470-es évekre keltezhető, kassai Szent Erzsébet-főoltár, valamint a Pál, lőcsei mesterhez köthető, a 16. század második évtizedében készített, Szent Jakab-főoltár mérhető hozzá. Mindazonáltal a kisszebeni a jelenleg múzeumban őrzött szárnyasoltárok legnagyobbika.

A barokk időkben, feltehetően azt követően, hogy a kisszebeni templom ismét a katolikusok kezére került, megújították a templom oltárainak többségét, köztük a főoltár is.

A kor igényei szerinti modernizálás során a hétköznapi oldalt díszítő festményeket és a szobrok festett felületeit az eredeti ikonográfiát követve teljesen átfestették, a díszítőfaragványokat kiegészítették, átalakították és bővítették az oromzatot.

Az ünnepi oldal képein és a még akkor is lényegében ép, aranyozott felületeken azonban csak apró javításokat végeztek.

A fővárosi műemlékvédők, múzeumi szakemberek, az ő révükön a kulturális tárca hivatalnokai a 19. század hetvenes éveiben figyeltek fel a kisszebeni plébániatemplomra, s ettől kezdve évtizedeken át küzdöttek – nem egy esetben a helyi közösség érdekeit keresztezve – az épület, valamint a barokk idők óta lényegében érintetlen állapotban fennmaradt, „becses belső felszerelés” hiteles állapotban való megőrzéséért.

A 19. század ugyanis a főoltár történetében pusztulást hozott: elsősorban a legsérülékenyebb részben, a több emelet magas oromzatban esett kár.

„Minthogy hazánk egyik nevezetesebb régi műemlékéről van szó, megtartására minden lehetőt el kell követni” – fogalmazott Radisics Jenő, az Iparművészeti Múzeum igazgatója 1895-ben, amikor a helyszínen a már elemeire bontott főoltárt megtekintette.

„Műtörténeti becsük” megőrzésének szándékával, azért, hogy a megromlott állapotú műalkotások restaurálását valóban avatott kezekre bízhassák, a három legimpozánsabb oltárt, a tróntermi kiállításon együtt látható Angyali üdvözlet-, és Szent Anna-oltárt, valamint az akkorra már nagyon megromlott állapotú főoltárt 1896-ban, a honalapítás ezredéves fennállását ünneplő fővárosba szállították.Helyükre a templomban ma is álló másolatokat készíttették.

A Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt főoltárt a legszükségesebb javítások elvégzése után először az Iparművészeti Múzeumban állították fel.

A megszerzés örömét azonban mintha megkeserítették volna a gondok: eleinte a leltározás adminisztratív problémái, majd a nagyon megromlott állapotú oltáron elvégzendő stabilizáló munkák, az összeépítés nehézségei, és a kisszebeni templomba ígért másolatok elkészítésének magas költsége miatti aggodalom.

A munka nem hozta meg a remélt eredményt: sem a közönség, sem a szakma nem figyelt fel a rendkívüli jelentőségű alkotásra. A régi fényképek alapján pedig szinte arra lehet következtetni, hogy a földszinti előcsarnok végében magasodó főoltár az Iparművészeti Múzeum időszaki kiállításain szinte útban volt.

Több alkalommal hevenyészett térelválasztóval, alkalmi paravánokkal igyekeztek azt eltakarni. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy a helyszűke volt az oka annak, hogy a főoltárt 1909-ben átadták a Szépművészeti Múzeumnak.

A műalkotás kezdetben a Román Csarnokban, 1928-től 1944-ig, Budapest ostromáig a Márványcsarnokban fogadta a látogatókat. Ebben az időszakban vált közismertté, s ez az időszak hozott termékeny szakaszt művészettörténeti, szakmai értékelésében is.

A több mint 70 évvel ezelőtti menekítés, a gyors és szakszerűtlen bontás, valamint a kényszerű és hosszan elhúzódó raktározás jelentős károkat okozott a műalkotásban. A főoltárnak mindmáig csak bizonyos elemei szerepelhettek a Régi Magyar Gyűjtemény állandó kiállításán, a Budavári Palota egykori tróntermében.

A táblaképek jó részét az 1950-es-60-as években, a Szépművészeti Múzeumban, a szobrokat a 80-as, 90-es években a Magyar Nemzeti Galéria műhelyében restaurálták.

A faragványokkal gazdagon díszített predella, a gránátalma mustrás szekrény, az aranyozott képkeretek, az oromzat statikai tartói és ornamentumai, tehát a szerkezet azonban csak a legutóbbi évtizedek restaurátori munkájának eredményeként vált alkalmassá arra, hogy a faszobrokat és táblaképeket a középkori eredetit felidéző főoltárrá egyesítse.

A főoltár szekrényében három szobor kapott helyet:

a Gyermekét karján tartó Szűz Mária mellett balra a tituláris szentet, Keresztelő Szent Jánost, jobbra Szent Péter apostolt ábrázolták.

János az oltáron többször ismétlődő hangsúlyos gesztussal mutat attribútumára, a bárányra, míg Péter kezéből hiányoznak a mennyország kulcsai. A Madonna fölött – mennyei megkoronázására utalva –, a felhőkben lebegő angyalpár egykor koronát tartott.

Az oltárszekrényt keretező négy fülkében a középkori ikonográfiai hagyományoknak megfelelően Szűz Mária mennyei udvartarásának tagjai, a közkedvelt vértanú szüzek ábrázolásai láthatók.

Balra, fent a tornyot, bezártságának helyszínét magasba emelő Szent Borbála, alatta a sárkány képében megjelenő ördögöt vezető Antióchiai Szent Margit látható. A jobb oldalon, felül a mártíromságának eszközét, a kereket tartó Alexandriai Szent Katalin, alatta a mennyei vőlegény kertjéből való rózsákkal teli kosarat mutató Dorottya kapott helyet.

A főoltár eredeti pompáját a fiatornyokkal és lombdíszekkel ékes, egykor több emelet magas oromzat hatásosan fokozta.

Ez mára azonban csupán töredékes formában maradt fenn. Középen, kettős baldachin alatt,

a Vizitáció jelenete látható: a Jézussal várandós Szűz Mária meglátogatta a nálánál jóval idősebb, Keresztelő Szent Jánossal várandós Szent Erzsébetet.

Kettősüket – a kor szokásának megfelelően és az oltár alépítményén, a predellán megjelenő címerekre rímelve – a magyar államiságra utaló szent királyok, balra az államalapító Szent István, jobbra a hódító lovag, Szent László ábrázolása egészíti ki.

Az oromzat „második emeletén a pannóniai származású Szent Márton püspököt és Szent Pál apostolt ábrázolták.

Az oromzat legfelső szobra a sebeit mutató, baljával áldást osztó, Fájdalmas Krisztust mutatja.

A magasbatörő építményt az ugyancsak elpusztult toronysisakon egykor egy feszülettel koronázták meg.Ez utóbbi szobor elveszett, helyét ma üres konzol jelzi.

Tovább